A nap lágyan beragyogta a kis csendes utcát, ahol minden ház úgy tűnt, mintha egy képeslapról lépett volna elő. Az egyik előtt egy idős asszony, görnyedten, de összpontosítva, lassan újrafestett egy fa kerítést. Minden ecsetvonás pontos volt, szinte finom, mintha sokkal többet tenne bele, mint egyszerűen csak festéket.
Két fiatal haladt el a járdán. A lány, elegáns és magabiztos, gúnyos pillantást vetett rá.
— „Komolyan? Még mindig azt hiszi, hogy ezt egyedül meg tudja csinálni?” kuncogott.
— „Úgy néz ki, mintha lassított felvételben festene… ilyen tempóban jövőre lesz kész” — tette hozzá gúnyos mosollyal.
A fiú hangosan felnevetett.
— „Hé, nagyi! Hívjunk egy profit? Vagy úgy döntöttél, hogy egyedül újítod fel az egész utcát?”
Az idős asszony nem válaszolt. Egyszerűen folytatta tovább, rendíthetetlenül.
— „Nézd csak ezt…”, folytatta a lány suttogva, „még azt sem látja, hová teszi a festéket…”
— „Ja, ez inkább absztrakt művészet, mint barkácsolás” — válaszolta a fiú.
Aztán egy meggondolatlan mozdulattal, szinte csak azért, hogy lenyűgözze a lányt, belerúgott a mellette lévő festékes vödörbe. A vödör hirtelen felborult.
A zöld festék szétfolyt a földön… mindent összefröcskölve útja során.
És még mielőtt felfogták volna, mi történik… egy nagy folt elérte az idős asszony ruháját. Csend lett. A lány a szája elé kapta a kezét.
— „Ó, ne…”
A fiú kissé elsápadt.
— „Én… én nem szándékosan csináltam…”
Az idős asszony végre megállt, lassan… letette az ecsetet. És amit ezután tett, teljesen szóhoz sem juttatta őket.😱😱😱
↪️ A folytatás az első hozzászólásban ⤵️⤵️⤵️.
Az idős asszony mozdulatlan maradt egy pillanatig, majd a tekintete hirtelen megváltozott. Egy szó nélkül kissé lehajolt, felvette a kerítésnek támasztott botját… és a két fiatal teljes meglepetésére a végét a még friss, földre ömlött festékbe mártotta.
— „De… mit csinál?” hebegte idegesen a fiú.
Túl késő.
Gyors és váratlan mozdulattal felemelte a botot, és élesen a fiú lábára csapott. Egy zöld csík fröccsent a nadrágjára.
— „Jaj! Maga megőrült?!” kiáltotta hátrálva.
A lány dermedten állt, sokkolva, ezúttal képtelen volt nevetni.
Az idős asszony még a hangját sem emelte fel.
— „Most is viccesnek találod?” mondta nyugodtan, egyenesen a szemébe nézve.
A fiú, meglepetten és megalázva, nem válaszolt semmit.
Lassan, de határozott léptekkel közelebb ment.
— „Felborítottad a festéket… tisztelet nélkül. Most legalább egy kicsit érzed, mit okoztál.”
A csend nyomasztóvá vált.
A még mindig zöld festékes bottal a kezében hozzátette:
— „A tiszteletet nem úgy tanulja meg az ember, hogy másokon nevet… hanem úgy, hogy megérti a tetteit.”
Ezúttal egyikük sem talált szavakat.
