Nem vagyok az a típus, aki problémát keres, főleg nem a repülőn. Szeretem a nyugalmat. Egy kicsit olvasni, szundítani, megérkezni anélkül, hogy bárkivel beszélnem kellene.
De ezen a repülőúton valami próbára tette az idegeimet… pontosabban valaki.
Mögöttem egy kisfiú ült, kb. 6 vagy 7 éves, aki folyamatosan rugdosta a székemet a lábaival. Először finoman… majd egy gonosz metronóm ritmusában. BAM. BAM. BAM. 😯 Mint egy csepp víz, ami leesik, csak itt egy láb volt a lapockáimnál.
Először megfordultam. Kínos mosoly. Diplomatikus pillantás. Semmi hatás. Az anyja, aki közvetlenül mellette ült, úgy tűnt, mintha egy másik világban lenne, túl elmerülve a telefonjában. Úgy nézett, mintha azt mondaná: „Csak egy gyerek.”
Igen… de azért nem is egy trambulin, asszonyom.
Kitartottam. Tíz percet. Aztán húszat. Aztán harmincat.
Amikor úgy éreztem, hogy a türelmem nullára fogyott, tettem valamit, amit soha nem szoktam.
👉A folytatásért olvassa el az első hozzászólást 👇👇👇👇.
Lassan, nyugodtan felálltam. Felkaptam a táskámat, elmentem a légiutaskísérőhöz, és megkérdeztem, hogy beszélhetek-e a mögöttem ülő utassal.
Visszamentem a helyére, lehajoltam, olyan mosollyal, ami ugyanolyan nyugodt, mint határozott, és azt mondtam neki:
— Jó napot. Javaslom egy kis helycsere. Csak néhány percre. Így pontosan átélheti, amit én érzem a felszállás óta, minden alkalommal, amikor a fia megüt a hátamban.
Csend.
Rám nézett. A szája félre nyílt. A gyerek is megdermedt. A légiutaskísérőnek nem kellett beavatkoznia. Azt hiszem, egy mondattal mindent elmondtam.
Nem mozdult. De találja ki, mi történt?
A rúgások azonnal abbamaradtak. Mint valami varázslat.
És végre képes voltam hátradőlni a széken… anélkül, hogy azon gondolkodtam volna, hogy repülőn vagyok-e, vagy egy játszóházban.
