Minden egy ködös reggelen kezdődött. Sétáltam a mezőmön, a dér még a földön ragadt.
És ott megláttam őket.
Gömbölyded, dudoros tömegek, jéggé fagytak. Ott hevertek, mintha várnának valamire.
Majdnem lélegezni látszottak…
Egy pillanatra úgy éreztem, mintha egy másik világba léptem volna.
Azonnal megálltam.
A talaj, a hideg, a csend… minden mozdulatlannak tűnt ezek körül a nyugtalanító alakok körül.
Elővettem a telefonom és készítettem egy fotót — reflexből, anélkül, hogy igazán tudtam volna, miért.
Nem azért, hogy bármit bizonyítsak. Csak mert furcsa volt. Mert soha nem láttam ilyesmit a földjeimen.
Aztán, amikor közelebb mentem, visszatért a valóság.
👉 A folytatásért olvasd el a cikket az első kommentben 👇👇👇👇.
Elfelejtettem őket. Azokat a káposztákat.
Tavaly télen az aratás egy részét elmulasztottam. Néhányan a földben maradtak, összegömbölyödve a hó alatt.
De idén enyhe volt a tél: nem fagytak meg azonnal. Megpuhultak, megdagadtak, deformálódtak.
És a februári első igazi fagy megfagyasztotta az egészet. Eredmény: egy káposztatemető, jéggé dermedt káposztákkal.
Groteszk, majdnem emberi alakzatok.
Ma úgy nézem őket, mint a természet különös alkotását.
Belül már csak rothadás van. Visszatérés a földbe. Hamarosan trágyává válnak.
De az a látvány, azon a reggelen, örökre bevésődött az emlékezetembe.
Mert mielőtt megértettem volna, mi az… kétely fogott el.
Egy borzongás.
És néhány másodpercig… azt hittem, felébresztettem valamit.
