Egy nő a börtönkórházban szült — Amit a szülésznő észlelt, arra késztette, hogy kérje, hozzanak papot😱.
Aznap reggel szokatlan csend uralkodott a börtönkórházban. Nem hallatszottak ajtók csapódásai, és a folyosókon nem voltak kiáltások. Egy nehéz, nyomasztó csend, ami kényelmetlenül éreztette magát az összes dolgozóval.
„Ki van szülésben ma?” kérdezte az ápolónő, miközben átnézte a fogvatartottak aktáit.
„#1472”, válaszolta a kolléga. „Egy hónapja szállították ide. Nincs családja. Semmilyen információ. Alig beszél — csak bólint. Soha nem néz senkire a szemébe.”
A szülésznő, aki évek óta kemikálásokkal teli szüléseken ment keresztül a börtön falai között, olyan aggodalmat érzett, amilyet még soha. Látott ő már anyákat láncokban, szenvedést, veszteséget. De itt… valami nyugtalanító volt, valami megmagyarázhatatlan.
A vasajtó nyikorogva nyílt ki. A szobában egy fiatal nő feküdt, aki rendkívül sápadt volt, és egy fémágyon feküdt, a kezei a gömbölyödő hasán. Nem remegett, nem adott ki kiáltást — csak a padlót bámulta, mozdulatlanul, könyörtelenül.
A szülésznő lassan közelítette meg őt.
„Veled leszek a baba születéséig. Megvizsgálhatlak?”
A fiatal nő gyengén bólintott.
Ahogy lehajolt, hogy elkezdje a vizsgálatot, a szülésznő hirtelen megdermedt.
A szemei elkerekedtek a megdöbbenéstől. Egy elfojtott kiáltás szaladt ki a torkán, miközben gyorsan hátrált, zihálva:
„Papot kell hívni. AZONNAL!” 😱😱😱.
👉 A folytatásért olvasd el az első kommentben található cikket 👇👇👇👇.
Ahol az ember elvárta volna a gyenge szív rendszeres dobbanását, csak a hideg, üres csend volt hallható. A szülésznő remegve megváltoztatta a pozícióját, erősebben nyomott, és visszatartotta a lélegzetét… de még mindig semmi.
Reszketés futott végig a testén.
„Nincs dobbanás,” suttogta gyenge hangon.
A gardisták lopva egymásra pillantottak, érezték, hogy nehéz feszültség tölti meg a szobát.
A fájások hirtelen kezdődtek, és már nem volt idő gondolkodni. A szülésznő, eltökélten, megharapta az ajkát és kiáltott:
„Azonnal hozzatok papot! Ha a baba nem éli túl, akkor imádsággal kell elhagynia ezt a világot, nem pedig a csendben!”
A nő, aki az ágyon feküdt, egy szót sem szólt. Csak remegő ujjakkal megfogta az ágyneműt.
Aztán, hirtelen, egy hang. Egy gyenge morajlás, először alig hallható, majd egyre erősebb. A szív… még mindig dobogott. Törékenyen, szabálytalanul, de dobogott.
„Él,” suttogta a szülésznő, megkönnyebbülten. „Él…”
A harc minden egyes pillanatért fokozódott. A fájások erősebbek lettek, az anya ordított, a gardisták erősen tartották, a szülésznő pedig, határozott elhatározással, mindent megtett, hogy megmentse az anyát és a gyermeket. Olyan volt, mintha az idő megfagyott volna ebben a zárt térben.
Végül, órák fájdalma után, egy gyenge hang átszakította a csendet. Először majdnem hallhatatlanul, majd egyre tisztábban. Egy baba. Törékeny, nagyon kicsi, kékes bőrrel, de élt.
Azonnal oxigénre tették, dörzsölték a bőrét, hogy serkentsék a légzését. Aztán, hirtelen, egy újszülött éles sírása törte meg a levegőt.
A szülésznő behunyta a szemét, és megtörölte a homlokát, melyet izzadság borított.
„Köszönöm, Uram…”
